Fejben repülök. Csak az asztalfióknak.

Mostanában olyan napjaim voltak, hogy reggel felkeltem, a kávéfőzőhöz menet bekapcsoltam a laptopot, kávézás közben letöröltem az arabokat, akik friendnek jelöltek be éjszaka a nyelvtanulós portálon, fogat mostam és elmentem dolgozni a barátságos, meleg kaszárnyába.

Múlt héten, amikor idegen nyelven tettem a (nem is az én) dolgom a kaszárnyában, rájöttem, hogy a magyar és az angol nyelv hasonló abból a szempontból, hogy magyarul nem minden slag, ami annak látszik, és ugyanígy angolul sem minden szerszám pump.

Máma annyira voltam kék. Gondoltam is magamban: dekár hogy nincs kék cipőm, azistenit.

A molyokon kívül is szórakoztam mostanában, és nem mindig csak a munkahelyemen.

Mostanában sok volt a programom és a molyom. A molyok tudnak repülni, ebből a szempontból molynak lenni csodálatosabb, mint háziasszonynak. Bár ők előtte hernyók.

Múlt héten -amikor már nem kapcsolták be a rádiót, de már megyegyeztünk, hogy kivétel, amikor id. Tóth "Rádióbarát" Béla bácsi is ott van, a kora miatt, azt hittem, hogy vége a beilleszkedési időszaknak. Később kiderült, hogy az irodistatársam mégse Kázmér, hanem Kálmán (a nevek megtanulását a beilleszkedéshez számítom), de csak most mert szólni, pedig eddig direkt mindigis a keresztnevén szólítottam, mert kommunikációs könyvben olvastam, hogy az mindkettőnknek jó lesz .

Hétvégén olyan rendezvényen voltunk, ahol nem ölelte körülbelül össznépi megvetés a sört reggelire. Nagy öröm ez nekem hőségben. A csehszlovák hevirockfesztivál már szinte egy szép hagyomány minálunk. Énnekem tetszik a Staropramen olcsón, hidroadalék nélkül, meg hogy a 38 fokban kivitték a sört a kocsmából, és aki már talált egy jó helyet, vagy stb., az hozzájuthatott a nézőtéren is 50 forinttal drágábban. Nem (k)ár érte. Csodás dolog a tízes műanyagpohár-hordozó alul jégakkuval, kitüntetném a feltalálót. De a csapolási technika se volt gyenge, be kéne itthon is tanulni sürgősséggel, mert a munkamegosztás évezredes technikáját alkalmazva a Motörhead előtti 20 perces holtsávban, amikor az is ivott, aki különben nem ám, 5 percet kellett sorbanállni. A csehek igen vendégszerető népek, plusz ráérzik, hogy a sör nem tréfadolog, ami igen derék.

Be vagyok állva a munkába. Műköröm, keresek. A hivatalban olajszag van, túl azon, hogy turbina, ami egy kiállítási tárgy. Meg hát a szakmai kihívások is, hát jóhogy. Például nagyobb eső után nem lehet rendesen dolgozni koncentráltan, desőt zenét hallgatni sem. Utóbbit azért, mert minduntalan szirénáznak, olyan hangosan, mint egy közepes Motörhead koncert, utóbbit azért (nem), mert az ember (nő) fel-felfigyel, amint a szirénára rámozognak a férfiak (továbbiakban kollégák). Komolyan mondom, tisztára mint a Baywatch nőknek, egyre szaladnak, futnak, szaladnak, csak nincsenek lelassullva, hát amikor vészhelyzet van. Amikor nincs, akkor lehet sisakban bolondozni, vizetlocsolni autókra és csocsózni a szertárban. Én persze dehogy szoktam (és nem is így hívom soha, a csocsó egy ronda szó hangalakilag). De már gondoltam rá, hogy a munkaállomásom mellett lehetne a komfortérzet (nem így hívom) fokozására egy flipper. Nem a delfin, hanem az a régimódi cucc, amiből még van egy Terminátoros a Tavasz pizzériában, de én a Guns and Rosesosban voltam igazán verhetetlen. De ez mellékszál.

A rendkívüli szabadság (kontra aggasztó munkanélküliség) mámorító egyszerűen, hát valami király. Amikor még munkanélküli voltam a fogalmak szintjén, az nem volt mámorító, csak hatékonyabb abból a szempontból, hogy többen meghívtak szociális alapon, például egy rétegrockzenekar is, annyira hitelesen csináltam, tisztára lélekből. Most viszont van pénzem, és igazán szívből fel-feldob az elvi lehetőség, hogy akár fényes délben is limcsizhetek teraszokon, csak mégse, mert meleg van, ráadásul minden barátom munkás, így inkább este sörözünk az árokparton, ahogy a parkos helyeket hívjuk (mi, csövesek, érzed).

Mióta mégiscsak felhívtak a Fiúk a Kaszárnyából a divatosan retrós motivációs levelem ellenére (miatt), hogy találkozzunk, azóta nem vagyok már lelki válságban, aminek éppen ideje, mert már igazán készültem a konnektorba pisilni, meg ilyesmik. Biciklim és pénzem ugyan még mindig csak elvileg van, a bétervvel meg pantallót vásárolni járok, szóval csaknem barátok maradtunk, ami milyen már, de már nem zavar egyik sem.

Énbennem viaskodik egymással most tudodsokminden, én se értem. Énnálam nem rapszodikusabb egy terhes filmsztár se, igazán. A reggelek mindig szépek most, hogy a szabadságomat töltöm. Mióta felmondtam, olyan jól alszom, reggel félkilencig simán, nem pedig félötig. Ez igazolás, hogy jól döntöttem, ez jel. A pasim kávéval kelt, és én jobbára meztelenül ébredek. A munkanélkülieket is lehet szeretni. Jó, amikor elénekelte a pálkatapétert mihelyt kinyitottam a szememet, az sokkolt. De én megmondtam az igazat, hogy ha extrákkal akar szolgálni, akkor hozza be a laptopot a kávéhoz. Cserébe nézheti, ahogy egy meztelen nő láblógázva internetez hason. Ezt elfogadta, és azóta nem énekel feltétlenül.

A lucia eljött velem a repülőgépes majálisra Gödöllőre, mert rendes, meg mert nem mentem vele kocsmába, de megnyugtattam, hogy sörözni ott is lehet. Az Örsön találkoztunk, minői bloggerek, és mint a sebes gondolat, amelyt hévpótló buszra kényszerítenek, alig több, mint két óra alatt oda is értünk, de csak mert magyarok vagyunk. Én útközben többnyire avval voltam elfoglalva, hogy éhes és álmos vagyok, illetve egy ízben a hévpótló buszon annyira elbambultam, hogy Egyszerű, de hatékony bondage technikák bemutatót tartottam bőranyagú háizsákom szíjának segítségével, de ezt igazából nem is vettem észre, csak amikor már kész volt, és a lucia érdekesen nézett.

Bandukoltam haza tegnap a gyilkos napon talpig kékben, mert az a luciát sápasztja, én viszont még régebben vettem egy kék ridikült arra az esetre, ha lenne kék ruhám. Éppen avval voltam gondolatban elfoglalva -barátaim tanácsára- hogy megkeressem a pozitívumokat egy olyan helyzetben, amikor a busz nem áll meg a megállómban, csak lassít, a következő, amin rajta vagyok én is, beszorul a dugóba a Baross utcán, ahol lomtalanítást tartanak, mégpedig középen, a villamos pedig egyáltalán nem jár. Kínosan ügyeltem rá, hogy a mélytorkos szívás, a kurvaélet és a probléma helyett mindig a sokkal inspirálóbb feladat és kihívás szavakat használjam, és ne erőltessek hamis párhuzamokat a pillanatnyi helyzetem és aközött, hogy általában véve pedig munkanélküli bölcsész vagyok bicikli nélkül.

Lelki válság okán megtekintettem folytatólagosan 130 Jóbarátok-epizódot, külcsínre pamutzokniban és pongyolában, morc kőbányai háziasszony arccal. Már kezdett unalmas lenni, még azokkal az izgalmakkal együtt is, hogy közben -biztos ami biztos- elveszítettem a munkahelyemet, és a biciklimet is eladtam két karton sörér. Most nincs a fiúm, nincs állásom, nincs biciklim és nincs pénzem, viszont van söröm. A lucia szerint ez alapjában véve egy rockos alapszituáció, lehetne rockos dalszöveg is belőle. Az életem egy dalszöveg az élet árnyékos oldaláról, ahol nem nő virág, de ereinkben lüktet a vér, és céltalan a cél, minimum az út másik oldalán.

A lelki válságomra alkalmazott munkaterápia nagyon hatásos (írni ugyan nincs kedvem tőle, azonban mindegy). Az önként vállalt nagypénteki ügyeletben (de, de) például kiderült, hogy már léteznek a világban olyan hívószavak, amikről egyszerű asszociáció útján nem jut eszembe semmi, ami béterv; ilyen eddig a kalap, a létra, az overál és a sisak. Más kérdés, hogy arról, hogy hívószó, meg arról, hogy locsolókanna, eszembe jut.

Miután pedig a hivatali projekt alatt állandóan sikerélményeim voltak, és megtaláltam a hivatásomat, és mégsem akarok már a járműjavítóban dolgozni, hanem inkább művezető lennék szívem szerint, A pasim alkalmasnak talált a feladatra, hogy otthonunkban önállóan fogadjak további jómunkásembereket, akik azért jönnek, hogy egy mérőszalag segítségével pénzért megmérjék az ablakainkat.

A hivatalban megismerkedtem a munkásosztály tagjaival, valamint a munkakörülményekkel. De nem olyan felületesen, mint tavaly nyáron a jármű-javítóintézetnél, amikor minden délután integetve várt rám a boldog hegesztőbrigád, hanem sokkal jobban.

Az utóbbi hetekben többször is teljesen elvesztem, hol lelkileg*, és akkor lírai voltam, hol pedig igazából, akkor meg bizonytalan (a taxisok nem kedvelik ezt a hangulatomat, az már biztos**). Az utóbbi nyilvánvalóan összefüggésben van avval, hogy ufóleszállópálya a mi házunk teteje, és a szemben lévő tízemeletes a világítótorony, csak még nincsenek közvetlen bizonyítékaim. Legutóbb izékor*** vesztem el, de semmi komoly, csak egy húsz percre.

Nem jártam senkivel egy nap, egy éjszaka. Nem volt barátom. Fú, hard day's night. Ráadásul péntek volt. Álltam az erkélyen és blazírt arccal néztem, ahogy fiatal lányok kétdekás vodkát isznak a buszmegállóban és indulnak a belvárosba szórakozni (barátkozni). Vártam, hogy szóljon a telefon. Kicsit nehezítette a dolgot, hogy kikapcsoltam. Ez nem akadályozott meg abban, hogy időnként azt gondoljam: ha nem hívsz, hát nem hívsz (nem hívsz), nem is kell (nem is kell), nekem aztán mindegy (aztán mindegy). Mindent duplán gondoltam, mert igazságos vagyok mindkét illetékessel. My fair-play lady, igen. Abban a stádiumban voltam, amikor az ember még nem savanyúan magányos, hanem megmutatja, hogy lehet élni egyedül is, mégpedig de még hogy! Világoskék, leginkább tévedésből arcra húzott háztartási gumikesztyű-szerű maszkot kentem, feküdtem keresztben a kanapén mackóban, üvegből ittam a sört és filmeket néztem, amikben jó pasik és robotok vannak. Például Csillagok háborúja. Ebben sem vetkőzik az Obivankenobi, csak mondom.

Hivatali teendőim miatt (kb. culáger) nem vagyok többé rosszulöltözött, de rózsaillatú lány, aki vidáman szökdécsel, hanem idegbajosan rohangáló büdös és koszos kolléga vagyok, külcsínre szinte tökéletes kőbányai háziasszony: gumikesztyűben, hajhálóban és munkaköpenyben buzgólkodom, csak egyelőre még nem slágerrádióra. Bár nem tudom biztosra, hogy mit hallgatnak munka közben azok az asszonyok, akik kőbányán születtek és ott is nőttek fel, az is lehet, hogy Gyeák Dill Bulát, eléggé egy olyan környék ez, leszámítva a kínaiakat. 

Mostanában az van, hogy magánéleti síkon a piramis legaljáról integetek, ha ugyan nem az árnyékából, és vadul próbálom kielégíteni a fiziológiás szükségleteimet, de főleg a táplálkozás témaköre érdekel. Minden pillanatban. Ha az sikerült, kielégült mondhatni, akkor meg azonnal akarom a többit, például elsősorban az alvást.

Ez a hét erősen próbára tett lelkileg, mert nem elég, hogy éhes vagyok, és minden a kajáról szól, de egyetlen ebédszünet leforgása alatt léptünk előre a férfival a kapcsolatunkban olyan mérföldeket az én intimitáskoncepcióm szerint, amihez más pároknak, kivéve akik már az elején banánt mernek enni társaságban, évekre van szüksége. Egy óra alatt lezavartuk a topisan randizás, a partnerben történő félelelmkeltés és a nyilvános zabálás lépcsőfokait.  

Jó, hogy már tévében is reklámozzák a megfizethetetlen pillanatokat, nem lehet eléggé odafigyelni az ilyenekre, jönnek-mennek, mint az oroszok. Én a múltkor például lemaradtam egyről, nagy szerencsém van, hogy kárpótolt az élet.

Pár napja elkezdtem írni egy bejegyzést arról, hogy milyen hülye dolog a petárda meg a tűzijáték, halálra rémít mindkettő, akárcsak a kislányokat és a kutyákat. Meg arról, hogy mennyire jó, amikor üldözi a repülőgép a Cary Grant, meg hogy nem járunk bulizni ilyen körülmények között, és miért nem. De ezt már csak jövőre fogom elmesélni, mert úgy esett, hogy hajnali fél 3-kor értem jött egy taxi és elvitt egy buliba, pontosan ilyen körülmények között. 

Ott hagytam abba, hogy fütty (répa), lecsúszás (slicc), onnan folytatom, hogy büszkeség (káposzta).

Az egy négyzetméterre jutó műbőr válltáskák számánál csak a gatyaszár-csizma kombók száma volt nagyobb, ennél sokkal alacsonyabb volt viszont az átlagéletkor, szóval nekem is van karácsonyi koncertélményem. Abból pedig az a tanulság, hogy nem kell a pecsába (se) menni olyankor, mikor másnap nincs isi, és az összes felsőtagozatos ezt kérte karira meg egy műbőr táskát. Itt egy táska, ott egy csizma, jaj, de szép a karácsonyfa.

Kiderült, milyen gyermeki lelkem van. Habár ugyanezt a tényt a kolléganőm, akinek a gyereke az irodában tartózkodott és feldobta a napunkat, leszámítva a kolléganőmét, másfelől közelítette meg, egy idő után ugyanis azt mondta: jézusom, asszem a Szabina olyan lesz, mint te.

Van, amikor minden összejön, és van időnk a nagy rohanásban is a hobbinknak élni, kiszállunk a mókuskerékből és sokat nevetünk. Most a házimunka témaköréből hoznék erre egy példát.

Múlt héten rossz napom volt. Leszámítva, hogy kaptam ajándékba két tiszteletjegyet koncertre, meg hogy a celeb ismerősöm langyos sajtosstanglit dugdosott az arcomba, mert az finom, és az egyiket direkt nekem hozta, meg kaptam egy új kendőt és voltam a kocsmában, semmi jó se történt velem, megmondom őszintén.

Azt nem merném állítani, hogy régebben, amikor még nem piáltunk együtt a luciával, nem szoktak velem önállóan is dolgok történni, pl. hogy mondjuk elterülök a biciklimmel a kékszemüveges helyeske előtt, mikor éppen sárgaborsófőzelék is van a kormányra akasztva, vagy világítós hernyó van a számban véletlenül. Ezért én most nem is írom meg, hogy volt ez az ügy a helyes mikulásokkal (pedig volt), amikor már együtt ittunk.